Csillagszemű lovagok
A tiszta nemzedékhez
Csillaghullásos, meleg éjjel
nyerik el ők az életet –
villanó fénysáv sötét bolton,
amit a kardjuk éle vet.
Köntösük fehér, jégsziporkás,
beszédes csillag a szemük,
arcuk, mint a pünkösdi rózsa
és édes szólni ővelük.
Homlokukat sivító szélben
messze kerüli el az árny
és lobogójuk pihe-könnyű,
mint selymes, fehér lepke-szárny.
Sárkányfiakra törnek zúgva,
de akkor is mind mosolyog
s szólnak, ha jönnek győzelemről:
Nem is volt olyan nagy dolog!
Otthonként néz le rájok este
a csillagejtő, messze ég, -
Ezek az Új Föld katonái,
ez a csodás Új Nemzedék!
Virág pattan ki, merre járnak,
ezüst patkós lovuk nyomán
s a szikkadt bokor rügybe csendül,
mint Áron-vessző hajdanán.
Hej, vágtassatok erre, erre!
– A világ itt még oly halott! –
Gyertek hős, ifjú paripások,
ti csillagszemű lovagok!
Szatmár 1925. július 15.
Telefon
Szívünk két kicsi piros kagyló,
egymásra-gondolásunk
a drót:
és fölcsengetjük egymást néha
s beszélünk együtt annyi jót.
Ha viharos az éj,
elemek hada zúgva lázad,
a szél
rázza, tépi a telefonpóznákat, –
ha országa kél
pokoli jajnak,
ha milliók halnak, –
mi elhisszük, hogy kéz szorít kezet
és éjen át és viharon át
repül százezer boldog üzenet.
Hajnalra ébred
a nagy viharok éje,
aztán új sötét jön
újabb viharral,
de szívünk titkos dróthálózatát
nincs hatalom, mely összetépje.
Szatmár, 1926. május 2.
A természettől elzárva, lefüggönyözött szobákban, könyvek között nőttem fel. A természet rajongó szeretete nem magától lobbant lángra bennem,
és nem is a természet maga volt az, ami felgyújtotta. Egy vers volt. Assisi Szent Ferenc híres naphimnusza. A Cantico di Frate Sole. Tizenkét éve annak, hogy először olvastam ezt a verset, és ma megdöbbenek arra a sötét gondolatra: milyen iszonyú, milyen vigasztalan volna az életem, ha nem ismerném. Olyan vers ez, amely nélkül nem lehet élni, vagy legalábbis nem lehet boldognak lenni.
Drága Szent Ferenc! Napos, virágos olasz tájak éneklő vándora, akinek szívéből el nem fogyott az ujjongás és arcáról még az omló könnyek között sem tűnt el a mosolygás fénye. Aki számára meleg esőként hullott az isteni jóság a kegyelmek magasából, és aki olyan határtalanul szerelmes volt az emberszerető, világot becéző kedves Istenbe, hogy majd megpattant a szíve a határtalan szerelemtől.
[…] – Hogy nem zavarták, nem bántották a nehéz körülmények? Hát az igazság az, hogy nem találtunk mi ebben semmi különöset, örvendtünk, hogy végre együtt lehetünk, hogy van külön lakásunk. Sok mindenen átsegített, azt hiszem, az is, hogy sok humor és gyermekesség is volt benne. Mindig mesélt, tervezgetett. Például hogy veszünk egy szamárszekeret, abban lakunk, és beutazzuk rajta a világot. Mert nagyon szeretett volna utazni. Emlékszem, egyszer lejött valaki a Fundaţia Ragalától, hogy ki volt, arra nem emlékszem pontosan. Megbízást adott a teljes Eminescu fordítására. Mikor kettesben maradtunk, megkérdeztem tőle, hogy ha lefordítja, elmehetünk újra Debrecenbe? Nem, kacagott, elmehetünk a honoráriumból a New York-i világkiállításra is! […]
Beszélgetés Imbery Melindával, a költő özvegyével »
Az aradi Irodalmi Jelen Kiadó megjelentette Láng Gusztáv és Urbán László munkáját.
A NYME 2009 nyarán Cd-rom-on megjelentette az eddigi legteljesebb Dsida „kötetet”.
Erdélyi írók országjárása Nyugat-Magyarországon 1934-ben
(Balogh Péter írása)
Ha szeretne értesülni a honlapra felkerülő újdonságokról,
kérem, írja ide az emailcímét:
